Doyle Brunson – farmerfiúból pókerlegenda 3.rész

ND: Doyle, 3 felnőtt gyereked van, az egyik közülük (Todd) szintén profi játékos. Támogattad a döntését, hogy a nyomdokaidba lépjen?

DB: Egyáltalán nem! Otthon soha nem beszéltünk a játékról. Todd egyetemre ment. A Texas Tech hallgatója volt, és Lubbock-ban kezdett el pókerezni. Néha Vegasba is ellátogatott, de csak alacsony téten játszott. Figyeltem a játékát, és láttam, hogy tehetséges. És főleg azt vettem észre, hogy óriási szíve van. De ennek ellenére sem támogattam. Egyszerűen csak közölte velem, hogy „Visszatérek az egyetemre, és miután lediplomázom, pókerezni fogok.” Édesanyja szinte rosszul lett, miután ezt meghallotta. Én nem, mert tudtam, hogy van hozzá tehetsége. Soha nem tanítottam játszani. Saját maga tanult. Csak párszor kérdezett, általában a stratégiával kapcsolatban. A legjobb tudásom szerint válaszoltam neki, de mint azt tudjátok, a pókerben nincs egyértelmű válasz. Megkérdezhetitek, hogy mit tennétek ebben, vagy abban a helyzetben, de az én válaszom mindig ugyanaz lesz – attól függ, hogy mi a konkrét szituáció. Úgy gondolom, hogy nincs konkrét válasz arra a kérdésre, hogy hogyan, mit és mikor játsszunk. Minden egyes helyzet más, és a tanulás egyetlen módja, ha játszunk.

ND: Egyszer azt mondtad, hogy tudnál úgy játszani egy játékosokkal tele asztalon, hogy nem néznéd meg a lapjaidat. Nyerni tudnál egészen addig, amíg ezek az ellenfelek észre nem vennék, hogy valójában nem is ismered a lapjaidat. Még mindig el szoktál ezek a koncepción gondolkodni?

DB: Persze! Ez az ideális pókerjáték. Arra a helyzetre emlékeztet, amikor a Bellagio-ban Q8 lapokkal estem ki. Páran észrevették, hogy pont ezekkel a lapokkal búcsúztam, és nem értették, hogy mi is történt, mit követtem el. De ugyanez történt volna, ha mondjuk 7-2 lett volna nálam. A szituációt játszottam meg. Egész nap nem talált el a flop. A srác 60ezerig emelt a flop előtt, én 500ezrig emeltem vissza és all-in mentem, mert azt gondoltam, hogy ezt a kasszát pontosan akkor be lehet húzni. De megadást kaptam a bubi pártól. Nem tudom, hogyan adhatta ezt meg, de megtörtént. Rossz volt a „read”-em. Még ha 2 bubija is volt, ebben a helyzetben sok játékos dobott volna. De ez a póker.

ND: 7-2-vel is ugyanígy emeltél volna?

DB: Szinte biztos. Nem tettem volna különbséget, hogy milyen lapokat tartok. Nem érdekeltek a lapjaim. A helyzetről beszélek. Az esetek 90%-ban soha nem tudjátok meg, hogy mit tartott az ellenfél. Hívtok, ő emel. Ti újra emeltek. Főleg akkor, amikor az asztalon sok pénz van. És mint azt valaha mondtam, le tudom győzni az ellenfeleket anélkül, hogy megnézném a lapjaimat. Ez mindig helyzetfüggő. Nem mindig a lapok határozzák meg a leosztás győztesét.

ND: Egymás után kétszer, 1976, és 1977-ben is megnyerted a legnagyobb versenyt, a WSOP-t. A WSOP-kon 9 karkötőt nyertél (pontosabban 10-et, mert az interjú után még nyert egyet). A pókerrel több millió dollárt kerestél. Akár nyugdíjba is vonulhatnál, nyugodtan pihenhetnél valahol. Játékosként vannak még céljaid?

DB: Úgy gondolom, hogy az évek teltével veszítek az egómból, szerény ember vált belőlem. Ennek az oka lehet mindaz, ami az életem során megtörtént velem. Ma úgy érzem, hogy az életben igazán fontos dolgoknak nincs közük a pókerhez. Feleségemmel Louise-al pár éve elveszítettük kislányunkat (Doyla hirtelen, 18 évesen halt meg). Akkor tudatosult bennem, hogy bizonyos dolgokban nagyon önző voltam. Azóta az egóm is megcsorbult. De nem teljesen – büszke vagyok a dolgokra, amiket elértem, és jó munkát szeretnék magam után hagyni. Azt sem tudom biztosan, hogy ki nevezhető a legjobb pókerjátékosnak. Amire büszke lehetek, az a korom. Sokkal tovább játszottam high-stakes pókert, mint bárki más, és köszönöm a sorsnak, hogy idáig sikerült eljutnom.

Folytatás a jövő héten.